Máté Gábor: A test lázadása
KILENCEDIK FEJEZET
Létezik „rákra hajlamos” személyiség?
1990 augusztusának vége felé járt, amikor Jimmy elvette Lindát. Az esküvőt a Vancouveri Kórház palliatív osztályának a kápolnájában tartották, öt nappal azelőtt, hogy Jimmy belehalt a bőrrákba, ami átterjedt a gerincére. A menyasszony a nyolcadik hónapban volt. Jimmy egész családja összegyűlt, hogy tanúja legyen a ceremóniának, és együtt legyen vele az utolsó napjaiban, csak az apja nem jött el. Egy hónappal és egy nappal azután, hogy Jimmyt halottnak nyilvánítottam, ott voltam a kislányuk, Estelle szület.s.n.l, csakúgy mint ahogy korábban segítettem világra hozni Linda első házasságából született két idősebb gyermekét. Jimmy nem sokat járt orvosokhoz. Bár Lindával már öt éve együtt voltak, csak azon a nyáron találkoztam vele először, amikor állandó hátfájásra panaszkodva felkereste a rendelőt. Kiderült, hogy ez már a csigolyaáttét jele volt. A bőrrákot néhány évvel korábban diagnosztizálták, a tumort műtéttel eltávolították a lábáról. Jimmy eredeti betegsége, a rosszindulatú melanóma, a bőr pigmenttermelő sejtjeinek, a melanocitáknak az életveszélyes daganata. Halálos kór, mivel könnyen átterjed más szervekre. Gyakran sújt leletük virágjában járó emberekre. Nem ismertem meg igazán mélyen Jimmyt, de első találkozásunktól kezdve rendkívül rokonszenvesnek találtam. Harmincegy éves volt, udvarias és barátságos – szőkésbarna haj, kék szem, nyílt tekintet és szeplős, széles, ír jellegű arc. A világos bőrű emberek esetében a melanóma legfőbb kockázati tényezője az ultraibolya sugárzás. A kelta ősöktől származó emberek különösen hajlamosak erre a betegségre, kiváltképp, ha – mint Jimmy – világos hajúak, szeplősek és kék vagy zöld szeműek. A barna bőrű etnikai csoportoknál kisebb a bőrrák kockázata – Hawaiin a bőrrák gyakorisága a nem europid származásúak között 45-öde az europidok körében észleltnek.1 Vancouver strandjain a helyi bőrgyógyászok minden nyáron „napozási őrjáratot” tartanak, és figyelmeztetik a napozókat a veszélyre, amivel kacérkodnak. Kár, hogy az érzelmek elfojtásának negatív hatásait nem lehet olyan könynyen orvosolni, mint azt, ha valaki nem védekezik megfelelően a napsugárzás ellen. Márpedig pontosan a melanóma volt a témája azoknak a kutatásoknak, amelyek a legmeggyőzőbb bizonyítékokkal szolgáltak a lélektani elfojtás és a daganatos betegségek közt fönnálló kapcsolatra. Jimmy állapota rohamosan romlott, s a kemoterápiától, illetve a sugárkezeléstől még rosszabbul érezte magát. ,,Elegem van – mondta v.gül. – Ez őrület. Haldoklom, és nincs rá szükségem, hogy olyan betegen haljak meg, ahogy most érzem magam:’ Nem sokkal ezután lebénult a lába, ezért felvették a palliatív osztályra. Néhány hét múlva meghalt. Lindának és a gyermekeinek egészen addig a háziorvosuk maradtam, amíg néhány évvel ezelőtt feladtam a praxist. Amikor nemrégiben felhívtam Lindát, beleegyezett hogy interjút ad a könyvem – hez, ahogyan Jimmy idősebbik nővére, Donna is. Megkértem Lindát, hogy ítja le néhai férje személyiségét. ,,- Jimmy könnyed volt, kedélyes és nyugodt. Szerette a társaságot. Nagyon el kellett gondolkodnom, amikor azt kérdezte tőlem, hogy miféle stresszhatások érték őt életében. Nem volt aggodalmaskodó típus. Viszont elég sokat ivott minden nap. Ezért nem mentem hozzá korábban. Sörözött, legalább négy-öt üveg fogyott naponta. – Olyankor másképp viselkedett? – Csak ha a szokásosnál is sokkal többet ivott. Akkor olyan lett, mint egy nagy, szeretetre méltó mackó, aki mindenkinek el akarja mondani, mennyire szereti. Amikor ivott, magához akarta ölelni az embereket. Mintha mindenki a testvére lett volna. Mindenkivel közölte, hogy »a haverom vagy«, aztán meg sírva fakadt. Nem volt sem erőszakos, sem düh.s vagy frusztrált. Inkább csak szomorú. Nagyon sok volt benne a szomorúság, de nem tudom, miért. Csak egy dologra tudok gondolni, valami titokra az apjával kapcsolatban, amit nem akart elmondani nekem. Nem tudott beszélni róla. Nem beszélt az érzéseiről. Nem osztott meg velem semmit, tényleg. – Milyen volt a gyermekkora? – Halifaxban nőtt fel. Mindig azt mondta, hogy boldog gyerek volt. A szülei nem váltak el. Mind a két szülője alkoholista volt – az apja, ahogy én tudom, már régóta. Az anyja, azt hiszem, akkor kezdte, amikor Jimmy tizenéves lett:’ Ahogy később Donnától, Jimmy két évvel idősebb nővérétől megtudtam, apjuk tényleg sokat ivott egész gyermekkorukban. Donnával összesen kétszer beszélgettem. ,,- Nagyon szerettem gyerek lenni – mondta először. – Lehet, hogy a fiatalabb testvéreim máshogy látják, de én azt hiszem, nagyon jól neveltek minket. Boldog család voltunk. Jimmy igazi eleven kisfiú volt, boldog kölyök. Állandóan játszottunk, kimentünk a hátsó udvarba és vízicsatáztunk, tudja, azokkal a kis vízipisztolyokkal. Most is látom magam előtt, és boldog az arca. 187 – Milyenek voltak a szülei? – Az apám volt a legaranyosabb, legbarátságosabb ember a környéken. Nagyon tréfás pasas volt. Mindig viccelődött velünk, birkóztunk, csiklandozott. Sokat mókázott, utánozta, ahogy a Donald kacsa beszél. Az emberek átjöttek, és azt kérték: »Mondd neki, hogy beszéljen úgy, mint egy kacsa«. Tréfás ember volt, de szót kellett fogadni neki. Viccelődtünk vele, de ha apa beszélt, a föld is beleremegett. Amikor bosszús volt vagy düh.s, vagy amikor elege lett – akkor. Ha azt mondta, hogy csináljunk meg valamit, megcsináltuk. – Miért? – Mert ha nem, ráordított az emberre és meg is büntette:’ Tizenkilenc évesen Donna férjhez ment, és egy másik városba költözött. Jimmy huszonkét éves koráig együtt élt a szüleivel. Akkor néhány napra elutazott Vancouverbe, állítólag azért, hogy találkozzon egy barátjával, és hazatelefonált a szüleinek, hogy nem megy vissza többet. Nem is ment, egy látogatást kivéve. ,,- Egyszerűen felhívta őket és azt mondta, nem jön haza többé. A felső fiókban hagyott egy búcsúlevelet. – Elszökött. – Igen. Hogy miért? Emlékszem, azt mondta a szüleinknek: »Azért nem tudtam elmondani nektek, hogy elmegyek, mert nem akartalak megbántani titeket … « – Jimmynek tehát az volt az érzése, hogy megbántaná a szüleit, ha végre elszakadna tőlük. – Mindannyiunkkal ezt éreztették. Anyánknak mi, gyerekek jelentettük a világot. Mi voltunk a mindene. Minden tőle telhetőt megadott nekünk, de nagyon ragaszkodott hozzánk; olyannyira, hogy az már rossz volt nekem, és még inkább Jimmynek. Így visszatekintve látom, hogy túlzottan hozzá voltunk kötve. Egészségtelen mértékben. Azt hiszem, 188 A TEST LÁZADÁSA az embernek egy ponton el kell engednie a gyerekeit. Úgy gondolom, ő érzelmileg nem engedett el minket. Gúzsba kötve éreztem magam, és sokszor Jimmy is. A szülők normális esetben megpróbálják megérteni és elfogadni azt, hogy a gyerekük elszakad tőlük, amikor felnő. – Az, hogy Jimmy elszökött otthonról, még nem jelenti azt, hogy érzelmileg is független lett. – Természetesen nem. Borzasztóan érezte magát. Nagyon, nagyon rosszul. Elszökött, de együtt kellett élnie a lelkiismeret -furdalással:’ Donna szerint Jimmy még a halála előtt is képtelennek érezte magát arra, hogy fájdalmat okozzon a szüleinek. ,,Felhívott engem május elseje előtt, a hétvégén, és elmondta, mi a helyzet a melanómával, utána pedig azt mondta: » Tudod, Donna, nem vagyok képes apát és anyát felhívni, mert ezt érzelmileg nem tudnám kezelni. Megtennéd helyettem?« Azt válaszoltam, hogy persze, megteszem. Akkor még hozzátette: »Legyen rá gondod, nehogy kiborulva és sírva telefonáljanak nekem, mert azzal nem tudnék mit kezdeni.«” Felvetettem Donnának, hogy amit ő Jimmy gyermekkori igazi „boldog arcának” nevezett, talán egyáltalán nem volt hiteles arc. Lehetett ez – legalább részben – egyfajta alkalmazkodási mechanizmus is, ami azért alakult ki benne, mert így reagált a szülei szorongására és düh.re. Így kerülte el, hogy a szülei érzelmei fájdalmas hatással legyenek rá. Csillapította a szülők negatív érzelmeit, és egyben megtagadta a saját érzéseit. Néhány nap múlva Donna visszahívott. Az elhangzottak sok emléket kavartak föl benne, ezért újra beszélni akart velem. ,,- A múltkori besz.lget.sünk után tettem a dolgomat. Késő éjjel feküdtem le, de hajnal négy k.rül felébredtem. Hihetetlen, mennyi minden jött elő és járt az eszemben. A múlt- 189 kor megemlítette, hogy Linda azt mondta, Jimmyben sok volt a szomorúság, és hogy ehhez apának köze lehet. Én tényleg nagyon jól ismertem Jimmyt, és igen, sok volt benne a szomorúság. Egész régre vissza tudok emlékezni, amikor még kicsi volt. Az egyetlen olyan eset, amit fel tudok idézni, hogy apa együtt csinált valamit a testvéremmel az volt, amikor egyszer a szőnyegen birkóztak a nappaliban. Sok mosolygásra és nevetésre is emlékszem, de ezenk.vül apa nemigen vett részt Jimmy életében. Soha nem ment el a hokimeccseire. Soha nem játszott vele. Őrület, hogy apánk mindig azt mondta, szeret bennünket, de közben olyan bántó tudott lenni. Van egy öcsém, aki elég kövér, apa pedig kigúnyolta mások előtt. Nagyon csúnya dolgokat mondott rá. És Jimmyre is. Soha nem voltam mérges az apámra – mindig találtam valami mentséget, lehet, hogy tudatosan, lehet, hogy nem. A múltkor éjjel viszont hirtelen nagyon düh.s lettem rá. Eszembe jutott Jimmy és mindaz, ami történt, gyerekkorunkban, és amióta felnőttünk. Felidéztem azokat az alkalmakat, amikor apám felemelte a hangját. Ha szerelni akart, de nem találta a szerszámokat, vagy a csavarok leestek a földre, vagy ha valami nem egészen úgy történt, ahogy történnie kellett volna. Kiabált, ordított, mi pedig meg voltunk r.mülve. Elmenekültünk onnan. Egyszerre visszaemlékeztem a hangjára és a kiabálására meg az üv.lt.z.s.re, és azt gondoltam, nem szabad így élni. Ilyesmit nem kellett volna megtapasztalnunk. Még az utolsó időben is ilyen volt … Egyszer feljött, hogy találkozzon Jimmyvel – autóval jöttek Halifaxból. Valójában a húgom és a férje vezetett egész úton; az apám végig ivott. Néhány héttel azelőtt érkeztek, hogy Jimmynek be kellett mennie a kórházba. Apám felment a lakásba, leült és a sörét kortyolgatta, nem akart bemenni a hálószobába, hogy lássa a fiát, hogy lássa Jimmyt. Megpróbáltuk mindezt eltitkolni. Nem akartuk, 190 A TEST LÁZADÁSA hogy Jimmy észrevegye, hogy az apánk nem tud szembenézni vele – félt attól, hogy fog Jimmy kinézni. V.gül összeszedte a bátorságát, bement hozzá, és megkérdezte: » Jimmy, hozzak neked valamit? Mit szeretnél?« Azután kijött, odament a hűtőszekrényhez, és hirtelen felcsattant: » Hogy lehet, hogy itt nincs almalé? Ezt nem hiszem el!« Elkezdett hőzöngeni és düh.ngeni. Megd.bbentünk. Felkapta a kabátját és lecsörtetett a boltba, almalét hozott Jimmynek. Aztán hazament, és ennyi volt. Soha nem látogatta meg Jimmyt a kórházban. Visszament Halifaxba, és soha többé nem látta a fiát. És tudja, azt is furának találom, hogy … nos, Linda ugye terhes volt Estelle-lel, és öt nappal Jimmy halála előtt házasodtak össze. Jimmy félig eszméletlen volt aznap. – Igen, kába volt. Gyorsan meg kellett emelnünk a fájdalomcsillapító adagját. – Szóval, az egyik dolog, amire emlékszem az az, hogy az esküvő után gyenge volt, de feltartotta a kezét, és azt mondta: »Nézd, nézd, pont olyan, mint apa gyűrűje!« És valóban pont ugyanolyan volt a gyűrűje, mint apámé. Fura, hogy ezek a szavak jöttek ki a száján: pont olyan, mint apa gyűrűje.” A szakirodalom bőségesen kínál példát arra, hogy Jimmy érzelmi megküzd.si stratégiája mennyire elterjedt a melanómás betegek között. Egy kitűnő 1984-es vizsgálat során a sztresszingerre adott fiziológiai válaszokat mérték három csoportnál: melanómás betegeknél, szívbetegeknél és egy egészséges kontrollcsoport tagjainál. Minden vizsgált személyre rákapcsoltak egy dermográfot, vagyis egy olyan eszközt, amely rögzíti a bőr elektromos reakcióit, mialatt az alany egy sor olyan diát nézett, amelyeket eleve úgy válogattak össze, hogy lelki gyötrelmet okozzanak. A képeken ráadásul sértő, kellemetlen vagy nyomasztó állítások is szerepeltek, mint például „csúnya vagy’: vagy „csak magadat okolhatod’: A résztvevőket 191 arra kérték, hogy miközben a dermográf rögzíti a fiziológiai reakcióikat, jegyezzék fel, mennyire érzik magukat nyugodtnak vagy zaklatottnak az egyes mondatok olvasása közben. A kutatók tehát egyrészt rögzítették a vizsgált személy idegrendszere által átélt szorongás aktuális szintjét, másrészt arról is tudomást szereztek az alanyok beszámolója alapján, hogy mennyire vannak a tudatában az átélt érzelmi stressznek. A három csoport élettani reakciói azonosak voltak, ám a melanómás csoport tagjai hajlottak a leginkább arra, hogy letagadják, hogy a tudatában vannak a képek által keltett szorongásnak vagy nyugtalanságnak. ,,A vizsgálatból kiderül, hogy a melanómás betegekre olyan megküzd.si reakciók és tendenciák a jellemzők, amelyeket az »elfojtás« jeleként lehet értelmezni. Ezek a reakciók jelentősen kül.nb.ztek a szívbetegek reakcióitól, amelyek szemlátomást éppen az ezzel ellentétes megküzd.si stratégiát képviselték:’2 A három csoport k.zül a melanómás csoport volt a leginkább elfojtó, s a szívbetegek tűntek a legkevésbé annak. (Ez azonban – a látszat ellenére – nem azt jelenti, hogy a szívbetegek válaszreakciói egészségesek. Az elfojtás és a túlreagálás között létezik egészséges középút.) A szóban forgó vizsgálat is azt bizonyítja, hogy az emberek átélhetik az érzelmi stresszt úgy is, hogy miközben az kimutatható fizikai reakciót vált ki a szervezetükben, érzéseiket a tudatalattijukba száműzik. A melanómával kapcsolatban merült föl először a „C típusú” személyiség fogalma – a C típusú személyiség a karakterjegyek olyan kombinációjával rendelkezik, amelyet nagyobb valószínűséggel találhatunk meg azoknál a személyeknél, akik rákosak lesznek, mint azoknál, akik nem. Az A típus, amely „düh.s, feszült, gyors, agresszív, uralkodó” személyiség, leginkább a szívbetegségeknek van kitéve. A B típus képviseli a kiegyensúlyozott, mérsékelt embert, aki képes az 192 A TEST LÁZADÁSA érzelmek megélésére és kifejezésére an.lkül, hogy kontrollálatlan érzelmi kitörései lennének. A C típusba tartoznak azok az emberek, akik „kül.n.sen kooperatív, türelmes, passzív, elfogadó személyiségek, akikre egyáltalán nem jellemző az önérvényesítés, illetve önmaguk elfogadása. A C típusú egyén hasonlíthat a B típusúra, mivel mindkettő barátságosnak és kellemesnek tűnhet, ám míg a B típusú könnyen kifejezi a haragját, a félelmét, a szomorúságát és más érzelmeit, a C típusú – n.zetünk szerint – elfojtja vagy eltitkolja »negatív« érzelmeit, kiváltképp a düh.t, mialatt azért küzd, hogy kifelé erősnek és boldognak tűnjék:’3 Lehetséges lenne, hogy maga a betegség változtatja meg annyira valakinek a személyiségét, s ezáltal a megküzd.si stratégiáit, hogy már nem hasonlít arra, amilyen a betegség kialakulása előtt volt? Jimmy története, amelyet a felesége és a nővére mesélt el, azt mutatja, hogy ez nem így van: az elfojtás, a „kedvesség” és az agresszió hiánya egy egész életen át tartó viselkedésminta, ami a korai gyermekkorban gyökerezik. Ahogy a melanómás betegek fiziológiai stresszreakcióit tanulmányozó kutatók megjegyezték: ,,Amikor valakinél diagnosztizálnak valamilyen betegséget – legyen az rák vagy szív- és érrendszeri betegség -, nem fogja kapkodva megváltoztatni azt a megszokott stratégiát, amellyel a stressz ellen küzd, és nem alakít ki hirtelen új viselkedésmintát. Stressz alatt az emberek rendszerint a már meglévő erőforrásaikat és védelmi rendszerüket mozgósítják:’ Hogyan lesz a lelki stresszből rosszindulatú bőrelváltozás? Feltehetőleg hormonális tényezőkkel magyarázható az a jelenség is, hogy a melanóma nemcsak olyan testrészeken jelentkezik, amelyek ki vannak téve a napsüt.snek. A kutatók úgy vélik, lehetséges hogy a hormonok túlingerlik a pigmenttermelő sejteket, napsütéstől függetlenül.4 193 A melanómával kapcsolatba hozott C típusú személyiségjegyekre más rákbetegségekkel foglalkozó vizsgálatoknál is felfigyeltek. Ausztrál kutatók Melbourne-ben 1991-ben azt vizsgálták, hogy a személyiségjegyek némelyike kockázati tényezőként közrejátszhat-e a vastagbél- és a végbélrák kialakulásában. Több mint hatszáz frissen diagnosztizált beteg személyiségprofilját vetették össze egy kontrollcsoportéval. A rákos betegek statisztikailag nagyobb valószínűséggel mutatták a következő sajátosságokat: ,,A düh és más negatív érzelmek tagadása és elfojtása( … ) a »jóság« és a »kedvesség« külső látszata, olyan reakciók eltitkolása, amelyek sértőek lehetnek másokra nézve, valamint a konfliktusok kerül.se. A vastag- és végbélrák kockázata ennek a modellnek a vonatkozásában független volt a korábban azonosított kockázati tényezőktől, vagyis a táplálkozástól, a sörfogyasztástól és a családtörténettől. 5 A bélrákos páciensek körében ugyancsak gyakrabban fordult elő, hogy a betegek említést tettek arról, hogy gyermek- vagy felnőttkorukban boldogtalannak érezték magukat. Hasonló személyiségjegyeket már megfigyeltünk emlőrákos, melanómás, prosztatarákos, leukémiás és limfómás, valamint tüdőrákos páciensek között. A Johns Hopkins Egyetemen a kutatók 1946-ban belekezdtek egy hosszú távú vizsgálatba, hogy megállapítsák, vannak-e olyan pszichobiológiai sajátosságok fiatal korban, amelyek segíthetnek előre jelezni, hogy valaki milyen betegségekre lesz fogékony a későbbiekben. A következő 18 évben az orvosi fakultásra beiratkozott 1130 fehér férfi diákot vontak be a pszichológiai vizsgálatokba. Kikérdezték őket emocionális megküzd.si stratégiájukról, illetve a szüleikhez fűződő gyermekkori viszonyukról. Feljegyezték biológiai adataikat – pulzus, vérnyomás, súly, koleszterinszint -, mint ahogyan a szokásaikat is, például dohányzás, kávézás és alkoholfogyasztás. 194 A TEST LÁZADÁSA A vizsgálat végére majdnem minden alany elvégezte az egyetemet, és a legtöbben orvosok lettek, a legfiatalabb harminc, a legidősebb több mint 60 éves volt. Ekkor felülvizsg.lt.k egészségi állapotukat; a többség egészséges volt, de k.rülbelül egyenlő számban lettek néhányan szívbetegek, lett magas a vérnyomásuk, szenvedtek mentális betegségben vagy rákban, illetve követtek el öngyilkosságot. Amikor a kutatók megtervezték a projektet, nem számítottak arra, hogy .sszefügg.st találnak a rákos betegségek, illetve bármilyen, előzetesen is meglévő lélektani tényező között. A vizsgálat azonban éppen ilyen kapcsolatot mutatott ki. Megdöbbentő hasonlóságok voltak azok között, akiknél rákot diagnosztizáltak és az öngyilkosok között: ,,Az eredményeink megegyezni látszanak azokkal a megállapításokkal, amelyek szerint a rákos betegek »nagyobb mértékben hajlanak a konfliktusokhoz kapcsolódó impulzusok és érzelmek elutasítására és elfojtására, mint mások«:’6 A kutatók azt is felfedezték, hogy az egészséges többségnek, csakúgy mint a kül.nf.le betegségekben szenvedők egyes csoportjainak megvoltak az adott csoportra jellemző pszichológiai sajátosságai. A depresszió, a szorongás és a düh tekintetében a legalacsonyabb pontszámot eredetileg azoknál a medikusoknál jegyezték fel, akik később rákosak lettek. Ugyanők számoltak be a szüleiktől való legnagyobb eltávolodásról is. Az összes csoport k.zül a rákbetegek tudták a legkevésbé kifejezni az érzelmeiket. Vajon azt jelenti-e mindez, hogy van „rákra hajlamos személyiség”? A válasz nem egyszerűen igen vagynem. A melanóma jól szemlélteti, mennyire értelmetlen egyetlen okra visszavezetni egy betegséget. A világos bőr önmagában nem okozhat rákot, hiszen nem mindenki lesz bőrrákos, akinek világos a bőre. Az ultraibolya sugárzás káros hatása 195 önmagában nem elegendő ahhoz, hogy valaki melanómás legyen, hiszen nem minden világos bőrű embernél alakul ki bőrrák, aki leégett, hanem csak egy kis hányaduknál. Önmagában az érzelmi elfojtást sem lehet felelőssé tenni az összes rosszindulatú bőrelváltozásért, mivel nem mindenkinél fejlődik ki melanóma vagy egyéb daganatos betegség, aki az érzelmeit elfojtja. Ennek a három k.rülm.nynek a kombinációja válthatja ki a potenciálisan halálos betegséget. Miközben azt nem mondhatjuk, hogy valamelyik személyiségtípus rákot okoz, bizonyos személyiségvonások határozottan növelik a kockázatot, mivel nagyobb valószínűséggel vezetnek olyan helyzetekhez, amelyekben kialakul a fiziológiai stresszállapot. Az elfojtás, a nemet mondásra való képtelenség, valamint a harag tudatosulásának hiánya valószínűbbé teszik, hogy valaki olyan k.rülm.nyek közé kerül, ahol az érzelmei kifejezetlenek maradnak, az igényeiről nem vesznek tudomást, a szelídségét kihasználják. Ezek a helyzetek stresszt okoznak, akár tudatában van az ember annak, hogy stressz éri, akár nem. Az ilyen helyzetek, ha az évek során ismétlődnek, és összeadódik a hatásuk, károsíthatják a szervezet működését és az immunrendszert. A stressz – és nem önmagában a személyiség – az, ami aláássa a szervezetben zajló folyamatok egyensúlyát és a védekezőképességet, azaz hajlamosít a betegségre és csökkenti az ellenállóképességet. Vagyis a fiziológiai stressz az, ami az összeköttetést biztosítja a személyiségjegyek és a betegség között. Bizonyos jellemvonások, megküzd.si stratégiák fokozzák a betegségek kialakulásának a kockázatát azáltal, hogy növelik a krónikus stressz valószínűségét. Ezeknek a személyiségvonásoknak a közös jellemzője az érzelmi kommunikációra való képesség s.rül.se. Az érzelmi tapasztalatok akkor fordulhatnak át potenciálisan ártalmas biológiai eseményekké, amikor valakit 196 A TEST LÁZADÁSA gátolnak abban, hogy megtanulja hatékonyan kifejezni az érzelmeit. Ez a tanulás gyermekkorban történik meg – vagy sohasem. Az a mód, ahogyan az emberek felnőnek, határozza meg azt, hogyan viszonyulnak a saját testükh.z és pszich.jükh.z. A gyermek érzelmi környezetének és veleszületett vérmérsékletének kölcsönhatása határozza meg a későbbi személyiségjegyeket. A személyiség nem a személyiségjegyek egy eleve adott készlete: nagy része a gyermekkorban kialakult megküzd.si stratégiákból tevődik össze. Lényeges kül.nbs.g van a környezettől független, egyénben gyökerező, veleszületett jellemvonások, és a környezetre adott válaszok között, amelyek tulajdonképpen az életben maradás biztosítása érdekében kifejlesztett viselkedési minták. Amit mi kitörölhetetlen jellemvonásnak v.lünk, meglehet, nem több mint öntudatlanul alkalmazott, megszokott védekezési technika. Az emberek gyakran azonosulnak beidegződött viselkedési mintákkal, abban a hitben, hogy ezek alapvető részei .njüknek. Még önutálatot is érezhetnek bizonyos tulajdonságaik miatt, erre példa, amikor valaki „irányításmániásnak” nevezi saját magát. A valóságban nincs az emberben veleszületett hajlam az irányításra. Ami egy ilyen személyiségben megtalálható, az a mélységes szorongás. Az a csecsemő vagy kisgyermek, aki azt érzékeli, hogy a szüks.gleteit nem elégítik ki, olyan megküzd.si stratégiát alakíthat ki, hogy megszállottan aggódik minden egyes részlet miatt. Amikor egy ilyen személy attól fél, hogy nem képes irányítani az eseményeket, nagy stresszt él meg. Tudat alatt azt hiszi, hogy csak akkor lesz képes biztosítani szüks.gleteinek a kielégítését, ha életének és környezetének minden terület.t „kézben” tartja. Ahogy idősebb lesz, a többiek egyre inkább neheztelnek rá, és megutálja magát azért, ami eredetileg kétségbeesett 197 válasz volt az érzelmi n.lkül.z.sre. A késztetés az irányításra nem veleszületett jellemvonás, hanem csupán megküzd.si stratégia. Az érzelmi elfojtás szintén inkább megküzd.si stratégia, semmint kőbe vésett személyiségjegy. A könyvben megszólaló sok-sok felnőtt k.zül egy sem tudott igennel válaszolni a következő kérdésre: ,,Amikor gyermekkorában szomorúnak, nyugtalannak vagy düh.snek érezte magát, volt valaki, akivel ezt megbeszélhette – akár olyasvalaki, aki kiváltotta önből ezeket a negatív érzéseket?” Huszonöt éves kórházi praxisom alatt – amelyből tíz évet a palliatív osztályon töltöttem el vezetőként – soha senki nem felelt igennel erre a kérdésre azok k.zül a betegek k.zül, akiknek rákjuk vagy egyéb krónikus betegs.gük vagy állapotuk volt. Sok gyermeket kondicionálnak így, és nem azért, mert a szüleik szándékosan bántani akarják őket vagy visszaélnek a helyzetükkel, hanem azért, mert magukat a szülőket is túlságosan megijeszti a gyermekükben érzékelt szorongás, düh vagy szomorúság, vagy egyszerűen csak túl elfoglaltak vagy meggyötörtek ahhoz, hogy odafigyeljenek. ,,Anyámnak és apámnak szüks.ge volt arra, hogy boldog legyek” – ez az egyszerű mondat nevelt rá sok gyereket – később stresszes és depressziós vagy beteg felnőttet – az elfojtás élethosszig tartó mintázatára. Jill, a chicagói filmrendező, akinél előrehaladott petefészekrákot diagnosztizáltak, bevallottan maximalista. Egy barátnője elmesélte nekem, hogy nagyon aggódott a diagnózist megelőző évben, látván Jill kitartását egy rendk.vül feszült helyzetben. ,,Én már akkor tudtam, hogy ebből baj lesz, és nem csupán lelki s.rül.s” – mondta. ,,Három évvel ezelőtt Jill belecsöppent egy videós együttműködésbe. A produkciós cég nem végzett valami jó munkát. 198 A TEST LÁZADÁSA Jillnek olyan volt az egész, mint egy iszonyú lidércnyomás, mert magasak az elvárásai magával szemben, és helyt akart állni a projektben. Ha egyszer elvállal valamit, ragaszkodik hozzá, hogy a munkája nagyon magas színvonalú legyen. Háromszor- ötször több időt töltött vele, mint amennyit megfizettek neki. Azt hiszem, ez volt az, ami v.gül azt mondatta a testével, hogy »nem bírom«:’ A Jill-lel folytatott beszélgetés igen tanulságosnak bizonyult: lefegyverző őszintesége jó adag pszichés tagadással párosult. Jill árulkodó történeteket mesélt arról, milyen stresszes a szüleihez és a férjéhez fűződő kapcsolata – an.lkül, hogy egy percig is elfogadta volna, mindezek hozzájárulhattak a betegség kialakulásához. Jill ötvenéves, világosan és érthetően beszél, de hajlamos elveszni a részletekben. Arra gondoltam, talán így tartja kordában a szorongását. Szemlátomást attól is feszengett, ha rövid szünetek álltak be a beszélgetésben. Első találkozásunkkor Jill parókát viselt, mert a kemoterápia alatt kihullott a haja. A házasságában magára vállalta az anya szerepét. Amikor a férje, Chris valamilyen súlyos betegséget kapott, amitől egészen legyengült, anyai törődéssel és odaadással viselte a gondját; orvosokat hívott, ápolta éjjelenként, gondoskodott arról, hogy mindene meglegyen, mialatt ő dolgozik. Mindeközben egy előadásra k.szült, amelyet egy országos konferencián kellett megtartania, és elvállalta egy jövendő filmrendezőkből álló csoport esti oktatását. Épp velük volt órája a konferenciát megelőző este is, majd éjjel kettőig csomagolt, s azután kora reggel f.lült egy repülőjáratra. Nem sokkal azután, hogy a férje jobban lett, Jillnél jelentkeztek a petefészekrák első tünetei. Drámai ellentét volt aközött, ahogyan férj és feleség gondoskodott egymásról. Chris hónapokon át nem foglalkozott a felesége egészségi állapotá- 199 val, láthatóan tudomást sem vett a fájdalmáról és arról, hogy mennyit fogyott, annak ellenére, hogy Jill „fájdalomcsillapítón élt’: ,,Még idegenek is megkérdezték a liftben, hogy jól vagyok-e” – mondta Jill. Ahogy az gyakran előfordul a petefészekráknál, az orvosoknak eltartott néhány hónapig, amíg felállították a diagnózist. Amikor tájékoztatták róla, hogy petefészekrákja van, az első dolog, amit Jill mondott, ez volt: ,,Szegény férjem és szegény anyám. Én vagyok a támaszuk:’ ,,Sajnáltam őket, féltem, mi lesz velük” – mondta később. A nőgyógyász-onkológus elmagyarázta a házaspárnak, hogy abban a stádiumban, ahol Jill betegsége tart, elég roszszak a kilátások: a legtöbb beteg nem él tovább öt évnél. Chris elutasító volt. ,,Úgy tűnt, meg sem hallotta – mondja Jill. – Szüks.gem volt rá, hogy beszéljek arról, amit épp közöltek velem, de a kocsiban hazafelé Chris egyfolytában azt magyarázta, hogyan fogunk harcolni és győzni. Igazából nem is emlékezett, hogy mit mondott a specialista a prognózisról. Később sem. Teljesen elengedte a füle mellett:’ A műtétre várva Jillnek azzal is meg kellett küzdenie, hogy az anyja úgy döntött, eljön hozzá, és mellette lesz. ,,- Először úgy volt, hogy nem jön. Igazából megszokta, hogy mindig ő áll a figyelem közzéppontjában, és repülni sem szeret. De mindenki azt mondogatta neki: »A lányod kórházba megy, és te nem leszel mellette?« Mivel kénytelen volt megmutatni, hogy jó anya, eljött. – Ha így látja, mit érzett, amikor megérkezett az édesanyja? – Először .rültem, hogy nem jön. Nem akartam, hogy ott legyen. Tudtam, hogy arra használ engem, hogy ő lehessen a jó anya, de mindig is én gondoskodtam anyámról, amióta apám – aki erre megkért – meghalt. 200 A TEST LÁZADÁSA – Nekem az a tippem, hogy ezt teszi, amióta csak megszületett … – Oké, amióta megszülettem. Tudja, apám mindig azt mondta, hagyd csak, ő már csak ilyen. Apám nagyon oltalmazta; bár anya sokszor felbőszítette, de tényleg szerette valamiféle nyakatekert módon. Nagyon megértő volt a hibáival szemben, és a saját rovására alkalmazkodott hozzá, amennyire csak tudott. Egyszer apám kijött elém a repülőtérre, amikor egy fontos hivatalos útról jöttem vissza Délkelet-Ázsiából. Fáradt voltam és kimerült. Anyám tanár volt, apa meg el akart vinni az iskolába. »Így legalább köszönhetsz anyádnak, aki ott vár téged az összes diákjával« – mondta. Én meg azt válaszoltam: »Nem, apa, nem akarok odamenni, nagyon fáradt vagyok, teljesen kik.szültem. Nem vágyom másra, csak hogy hazaérjek, és egyedül lehessek.« » Tedd meg, anyád kedvéért! Tudod, mennyire fontos neki.« Az apám odavitt, és anya várt a gyerekekkel, apa pedig felvetette velem azt a szalmakalapot, amit vettem, hogy szórakoztassam őket. Így kényeztette az anyámat egész életében – tudta, hogy anyának szüks.ge van az ilyesfajta megbecsül.sre. Megmutathatta a gyerekeknek, hogy a lánya elutazott, és most, hogy visszatért, az első dolga volt üdv.z.lni őt. Én meg eljátszottam ezt a szerepet, hogy örömet szerezzek az apámnak, és ez mindig így történt. – Az anyja helyében maga nem bátorítaná arra a gyermekeit, hogy határozottak legyenek, és világosan megmondják, hogy mit szeretnének, nehogy az akaratuk ellenére gondoskodniuk kelljen valakiről? Jill, itt van magának ez a súlyos betegség, egy komoly műtét előtt áll, és az anyja nemcsak hogy eljön, de egész hónapban itt marad magánál. – Márpedig az anyám nagyon követelődző. Egyszer egy egész hónapon át én láttam el. Tudja, az igaz, hogy nagyon kötelességtudó vagyok, tényleg nagyon kötelességtudó. És 201 törődöm vele. Végigcsináltam, és meséltem róla a barátaimnak, és sokan azt mondták, ne hagyjam, hogy eljöjjön. Sokswr átfutott az agyamon, hogyha az egyik gyerekemet operálnák, és nem akarná, hogy mellette legyek, én ezt elfogadnám. Persze remélem, hogy nem éreznék k.nyelmetlenül magukat, ha ott lennék velük egy ilyen helyzetben. Az viszont sokkal nagyobb stressz lenne, ha azért lenne bűntudatom és azért kellene magam nyomorultul érezni, mert nem engedtem meg az anyámnak, hogy itt legyen.” Jill úgy emlékszik vissza, hogy inkább lázadó típus volt, mint engedelmes. ,,Egyáltalán nem voltam jó gyerek kamaszkoromban. Az apám azt mondta, soha nem kívánná, hogy nekem olyan gyerekem legyen, amilyen én voltam. Nehezen bírtak velem. Állítólag szörnyű kamasz voltam. Jól tanultam az egyetemen, de nem szerettem az iskolát. Azután férjhez mentem, egy diplomáshoz. V.gül mégiscsak jó gyerekük lettem:’ Jill anyja tavaly meghalt, miután az interjút k.sz.tettük. A lánya szüks.g.t érezte, hogy még a halálában is gondoskodjon róla. A gyászjelentésben Jill dicshimnuszokat zengett az édesanyjáról, aki hosszú utat tett meg azért, hogy mellette lehessen, és ápolja őt a petefészekrák-műtétjét követő időszakban.